Willy emlékére

 

Kedves Vilmos!

 

 

Ha valaki megszólítja a másikat, pusztán formaságból a "kedves" - jelzőt teszi a megszólított neve elé. Te azonban ezért a minősítésért meg is dolgoztál életed során. Megkérdezhetünk bárkit: rokont, barátot vagy ismerőst, hogy mi jut eszébe először, ha meghallja a nevedet, és mindenki azt feleli: a kedvességed.

Ha hisszük, hogy a kedvesség és a szeretet értékesebb bármi pénznél, akkor Te, Balha Vilmos, az egyik leggazdagabb ember voltál, akit valaha ismertünk. Gazdagságodat pedig bárkivel megosztottad, aki mosolyogva fordult feléd. "Kedves" ember nemcsak az, aki kedvesen bánik barátaival, hanem talán az is, akinek "van kedve"... De mihez is? Hát, talán magához az Élethez. Téged, Vili, ilyen embernek ismertünk. Olyannak, aki sosem szomorkodik, és azt sem hagyja, hogy más szomorkodjon. Aki az élete minden másodpercét már gyermekkorától közösségi emberként élte, és aki ebből a közösségi létezésből nyerte az energiát ahhoz, hogy helyt álljon a hétköznapok küzdelmeiben. Sokan gondoljuk azt, hogy szerettél itt lenni velünk, mert az erőt, amit a szeretteid és a barátaid közelségéből nyertél, hatványozottan adtad vissza egész környezetednek. Nem is csoda, hogy a magadfajta színes, vibráló egyéniségek egy idő után akarva-akaratlanul válnak nemcsak szűkebb pátriájuk (amely a te esetedben előbb Sásd és Komló, utóbb pedig Pécs városát jelentette), hanem egy egész ország közkedvelt figurájává. Hogy így alakult, az a színpadnak is köszönhető, ahol tizenhat évvel ezelőtt bukkantál fel, kezedben egy gitárral. Őszinte ember lévén egy percig sem akartad elhitetni senkivel, hogy a hangszered mestere lennél, de Te mégis képes voltál egy üzenetet átadni nekünk azzal az egyszerű gesztussal, hogy a színpadon álltál másfél évtizeden át. Ez az üzenet pedig a következő: hitelesnek és őszintének lenni sokkal fontosabb, mint virtuóz módon játszani egy hangszeren.

Vili, Te ugyanaz az ember voltál színpadon innen és túl, és bármilyen egyszerűnek is tűnik a dolog, tudjuk, hogy önmagunkat megőrizni az egyik legnehezebb feladat az élet milliónyi valóságos és képletes színpadán. Egy országosan ismert, sikeres zenekar tagja voltál, de a siker nem szállt fejedbe: a közönséget ugyanúgy kebledre ölelted, mint régi cimboráidat és zenésztársaidat. Hogy is tehettél volna mást, ha egyszer magadat semmivel sem tartottad jobb, különb embernek, mint a közönségedet! Amilyen egyszerűnek tűnik közvetlennek maradni, pont olyan ritkán képes erre egy színpadi ember, és neked ez mégis sikerült -úgy, hogy ezért semmilyen erőfeszítést sem kellett tenned. Miért is kellett volna, hiszen őszinte és tiszta ember voltál.

Vajon kik vannak többen: azok, akik örömüket, vagy azok, akik bánatukat osztották meg veled? Meg lehet-e számolni mindazokat, akik édes testvérükként, vagy akár afféle atyai figuraként szerettek? Nem túlzás azt állítani, hogy végtelen ezeknek a barátaidnak a sora, hiszen azzal a manapság oly ritka tulajdonsággal is rendelkeztél, amit úgy hívnak: türelem. Mindenkit meghallgattál, aki segítségért fordult hozzád, és minden bánatra tudtad a gyógyírt: derűsnek kell maradni akkor is, ha ez szinte lehetetlennek tűnik.

Most, hogy itt hagytál bennünket, szintén lehetetlennek tűnik derűsnek maradnunk, de mi mégis megpróbálkozunk ezzel, a Te kedvedért. Tudjuk ugyanis, hogy ezt kívánnád tőlünk. Mindazok szomorúságát, akik zenészként ismertek, az enyhíti, hogy a színpadtól saját akaratodból búcsúztál. Pár hónappal ezelőtt Te döntötted el, hogy ?leteszed a lantot?, s ezúttal ezt nem csak képletesen kell érteni, hiszen még hangszeredtől is megváltál, amikor elköszöntél zenekarodtól. Már ezzel is nagy fájdalmat okoztál sokunknak, ugyanis általánosan elterjedt vélemény, hogy volt zenekarodat, a Hétköznapi Csalódásokat el sem lehet képzelni nélküled. A legtöbb rockzenekarban a basszusgitáros nem számít pótolhatatlan tagnak, de Te olyan erős, szuggesztív egyéniség voltál, aki örökké hiányozni fog, közönségnek és zenekarnak egyaránt. Vili, ezt neked is tudnod kellett, és ezért se értettük, hogy miért intesz búcsút a remek hangulatú koncerteknek, turnéknak, és a megérdemelt országos népszerűségnek. De döntésedbe beletörődtünk, mert biztos jó okod volt rá. Talán úgy érezted, hogy keresztúthoz értél, és egy biztonságosabb, átláthatóbb ösvényen kell továbbhaladnod, nem azon a gyakran rázós, meglepetésekkel, izgalmakkal teli úton, amelyen a legtöbb rockzenész halad. Akármelyik úton is haladtál volna tovább, mi elkísértünk volna azon.

Te azonban váratlanul utad végére értél.

Milyen élete lett volna annak a Balha Vilmosnak, aki talán azért intett búcsút a füstös klubok színpadainak, hogy a hétköznapok porondján egyszer majd az unokáit nevettesse? Most már sajnos csak elképzelni lehet ezt. Mivel nem lesz közöttünk, nem futhatunk vele össze az utcán, és ő maga nem mesélheti el végtelenül fordulatos és izgalmas életének történeteit, ezért ránk hárul a feladat: nekünk kell elmesélnünk ezeket a történeteket helyette, amíg csak mi magunk itt tartózkodunk ezen a Földön.

És, kedves Vilmos, nem csak elmeséljük majd ezeket a történeteket, hanem azt is tudni fogjuk örökké, hogy Te hol vagy éppen abban a pillanatban, és hol leszel a jövőben is. Egészen pontosan tudni fogjuk, mert örökké ott leszel mindannyiunk szívében.

Nyugodj békében!

(A temetésen elhangzott búcsúbeszéd)


Willy bácsi meséi (1. rész): Lakossági bejelentés... Megnézés
Willy bácsi meséi (2. rész): Megjött a lajtoskocsi Megnézés
Willy bácsi meséi (3. rész): Bányásznap Megnézés
Willy bácsi meséi (4. rész): Az első város Megnézés